15. - Téli szünet... és egy srác

Nagyon vártam a téli szünetet. Ki nem? Az osztálykarácsony után felkerültek a képek, amikre nagyban mentek a lájkok, kommentek, és kikerültek a "NIIIIIINCSSULI" posztok is. Természetesen én is ezt a tábort erősítettem. Hihi.

Anettel azonnal megeszéltük, hogy majd elmegyünk erre-arra, Eszter (ha akartam, ha nem) beszervezett minket szánkózásra, programokra viszont volt amire nemet kellett mondanom, amit javasolt.

Ugyanis a téli szünetből (26-a után) három napot a nagyszüleimnél töltök. Nagyon örültem neki, ugyanis elég messze laknak, Komárom-Esztergom megyében egy kis városkában. Uncsitesómék is ott laknak. Valahogy csak mi keveredtünk fel Budapestre. Mindenki Kocsi. Kocs kis város, és kiskoromban is sokat jártunk arra. Nagyon szerettem. És most is szeretem.

*

- Angéla, mindent bepakoltál? - fordult hátra anyu az anyósülésről. 

- Igen - sóhajtottam unottan. 

- Biztos? - nézett a tükörbe apu.

- Biztos - motyogtam. - Hányszor kérdezitek még meg? 

- Sokszor - vágta rá anyum. - Tudod, hogy valamit mindig elfelejtesz - sandított rám. Jó, talán a múltkor, mikor Eszterrel elmentem nem kellett volna otthon hagynom a kulcsomat, mert mikorra hazaértem anyuék már aludtak (késő esti mozi) és nem tudtam bejutni. Telefonon csörgettem meg őket. Nagyon örültek neki. 

- Nem, most minden meg van - bólintottam határozottan.

Apu beindította a kocsit, anyu hátradőlt a székén, én meg elkezdtem előhalászni a mobilom, hogy zenét hallgassak. Azért Kocs nem itt van. Éppen dugtam volna be a fülhallgatómat, amikor leesett a tantusz. Néhány méterre voltunk csak a háztól.

- Állj! - ordítottam, mint valami őrült. Apu satufékezett, amitől anyu nekitapadt a hátsó ülésnek, én meg, amint megállt az autó kiugrottam belőle. Már majdnem a kapunknál voltam, amikor eszembe jutott, hogy nem hoztam a kulcsom. Anyum már rutinszerűen mászott ki a kocsiból és nyújtotta felém a kulcsot, mire kikaptam a kezéből.

- Mit hagytál bent? - kérdezte unottan.

- A telefontöltőt -vetettem oda, de már rohantam is a házunkhoz.

Na, már most amikor az ember sietne, ez a legkevésbé se sikerül neki. Vagy hetedszerre sem találtam meg a kulcslyukot, természetesen ezt még a bejárati ajtónál is eljátszottuk a kulccsal. 

És ehhez még hozzátartozik, hogy a szobámban is alig találtam meg. Pedig direkt előkészítettem, hogy majd elteszem. Eh.

Vörös fejjel huppantam be a kocsiba, amolyan "na, minden meg van" stílusban, de apu összetörte az álomképem.

- Bezártad a kaput? 

- Ööö.. - dadogtam. Na, és akkor mehettem vissza. Persze vaklárma volt, mindkettőt bezártam és égve se hagytam lámpát, de ilyenkor az ember nem emlékszik semmire.

Ezekután mehettünk Kocsra. 

*

Semmi se változott ott. 

Semmi. Pedig valahogy az ember, azt reméli, ha huzamosabb ideig nem lát valamit, akkor ott menthetetlen, és ijesztő és megdöbbentő változások történnek. Ez természetesen a huzamosabb időtől függ, hogy mennyire hosszú. Én nyáron jártam Kocson utoljára, ami néhány hónapja. Csak az évszak változott. Zord, havas táj lett, pedig nyáron a naplemente, a szántóföldek, a virágzó kertek...

Álmodozásomból az keltett fel, hogy megérkeztünk. Kirántottam a fülemből a fülhallgatót és csodálkozva néztem körbe. Nagymamáék háza körül minden fehér volt, ahogy máshol is. Kimásztam az autóból (azért egy óra ülve, nem kevés) és miután kinyújtózattam a derekam becsöngettem. Megfogtam a kaput és benéztem a kertbe. A ház mögűl csaholás hallatszott. Egy fekete labradorkeverék rohant a ház melletti kis járdán és hangosan ugatott ránk. Hátrapillantottam, anyuék akkor szálltak ki a kocsiból.

-  Szaffi - guggoltam le a kerítéshez, és valószínűleg a hangomról felismert, mert a kutyus abbahagyta az ugatást nagy farkcsóválás közepette odaugrott a kerítéshez.

- Szaffi, Szaffi te butus, hát én vagyok az - magyaráztam az labradornak. Egyébként én már megszoktam, hogy a kutyát macskanéven szólítom, de valahányszor mesélek valakinek róla mindig megkérdezik, hogy kutya akkor, vagy macska. Én meg mondom, hogy kutya, csak  a nagyszüleim nem akartak más nevet adni neki.  Harmadikba mentem azon a nyáron, amikor Szaffi mindeössze két hónapos, kis kutyusként nagyiékhoz került. Emlékszem, teljesen fel voltam háborodva, hogy kutya, miért adnak neki macskanevet, de ők állították, hogy jó lesz az. Azóta én már megbékéltem vele, és úgy tűnik Szaffi is, hisz öt éve teljesen jól meg van vele.

- Jaj, hát az én kis unokám - felnéztem, és nagyi sietett a járdán a kapu felé. Éppenhogy felkapott egy kis kabátot, ami alól kilátszott a főzőköténye. Egyszerű szürkenadrágot viselt, a köténykét, és egy rózsamintás inget, ami eltakarta kissé kövérke alakját.

- Nagyi - mosolyogtam rá, és alig győztem kivárni, hogy kinyissa a kaput. Viszont úgy tűnt Szaffi is alig várta, hogy kinyissa, ugyanis ő akart elsőnek üdvözölni. Még nagyi előtt kirohant, és a nyakamba ugrott. 

- Úúú - Szaffi ahol ért megnyalt, viszont nem panaszkodhattam én is örültem  a viszontlátásnak, viszont kevesebb nyál is meg tette volna.

- Na, Szaffi - szólt rá mérgesen nagyi. Szaffi, aki eddig a hasamnak támaszkodva állt előttem, most nyüszítve ült le, várva, hogy engedélyt kapjon további örömködésre. 

Nagyi odalépett hozzám és szorosan megölelt. Beszívtam az illatát, ami egyértelműen arról árulkodott, hogy főzött valamit.

- Mit készítettél? - krédeztem tőle csillogó szemmel.

- Na, Angéla - szólt rám anyum, mire mosolyogva arrébb léptem. 

- Ó, na lánykám, ne szidd Angit - mondta nagyi. Anyu szemforgatva nézett rám. Igen, anya-lánya vita. Ismerős. 

- Itt van az én drága vejem - mondta nagyi, aki nagyban megöleltem aput is.

- Szervusz Katalin - mosolygott apu. - Mindjárt megyek utánatok, csak felpakolok.

- Angéla, segíts apádnak - intett anyu, mire én megsimítottam Szaffi fejét és odapattantam, hogy kipakoljam a táskáimat.

Khm. Sok táskámat.

*

Anyuék másnap már el is mentek, ugyanis, mint kiderült nagyiék beszervezték az egész rokonságot délutánra, ott voltak az uncsitesóim, nagyi testvére (segített főzni), az uncsitesóim szülei. Ebéd után pedig leléptem az unokatesóimmal  és elmentünk egy kicsit a környékre bóklászni. Nagyon jó volt Csillával, és az eszement ikertesójával Robival. Majdnem ötig lézengtünk a környéken, aztán visszaérve a pagoda alatt forró teázó felnőtteket találtunk. Persze mi is kértünk belőle. Eszméletlen jó délután volt, az ebéd is finom, és a rég látott rokonság is felüdített. Persze, ez elsősorban inkább Robiékra vonatkozik, de nagyon jó volt látni Irénke nénit, nagyi testvérét, és Csilláék szüleit is. 

Késő estig fenn voltunk még ezért másnap én olyan 9 óra felé csámborogtam ki a konyhába. Előtte olyan hét körül fent voltam már, hogy elköszönjek anyuéktól, de még visszaájultam az ágyba. Nagyi meg már rég az ebédet főzte. Nem értem, hogy tud mindig olyan korán fel kelni, ráadásul azelőtt este még későig is fent volt. Ez valami nagyszülői varázslat. 

- Na, felébredt a kisasszony is - lépett be a konyhába papa. Köszöntésképpen ráásítottam. Papa mosolyogva odalépett mellém, megsimította a hajam, majd nagyira nézett.

- Katinka, kérek még kávét - mondta neki, mire nagyi morgott valamit arról, hogy ma meg ivott már párat, de persze nekiállt kitölteni még egy csészével. Papa egyébként tipikusan olyan nagypapás. Pocak, kicsi bajusz, mély rekedtes de mégis megnyugattó hang és olvasáshoz kerek szemüveg. 

- Egyébként, Angi - nézett rám papa. - Holnap már segíthetsz a tyúkokat megetetni - mondta.

- Igen, tudom - túrtam a hajamba. Hiába, azért még vannak itt is kötelezettségeim. Éppen felálltam volna az egyékbéknt rozoga székről, hogy csináljak magamnak kakaót, mert az most valahogy nem akart odavarázsolódni elém amikor nagyi azt mondta, menjek dobjam ki a kukát.

- Oké - vontam meg a vállam, és felkaptam a pult mellett árválkodó szemetesvödröt. 

- És vigyed a kulcsot - tette hozzzá még nagyi, mikor már az ajtóban voltam.

- Mi? - csodálkoztam.

- Ki kell menni. Ma viszik el a szemetet, és már kivitte nagyapád - magyarázta nagyi. 

- De, én így nem megyek ki - döbbentem le. Kékes köntös, aminek a mintája egy esőfelhőcske és pizsi, meg rózsaszín mamusz. Így ki nem megyek az utcára.

- Mi az, hogy nem mész ki? - csodálkozott nagyi, abbahagyva a répa pucolását.

- Hát, így. Pizsamában. Ciki - dadogtam. Sajna, a nagyszülők nem mindig értik meg az ember lányát, ezért kénytelen voltam mamuszostúl, mindenestül ki vinni a vödröt. Csak egy dzsekit kaptam fel, gondoltam gyorsan megjárom. 

A háznak két bejárata van, az egyik az előtérbe nyílik (teraszról) a másik meg olyan hátsó ajtó szerű, amivel azonnal a konyhába találjuk magunkat. Na, én ezen a hátsó ajtón surrantam, és egészen a kapuig körültekintően lassan sétáltam. Sajna Szaffi megnehezítette a dolgom, ugyanis mindenáron játszani akart, majd mikor rájött hova megyek akkor meg azt hitte sétálunk.

- Nem, nem Szaffi te most maradsz - matattam a kulcsokkal, majd kissé arréb tolva Szaffit kiléptem az utcára. Mázlimra teljesen kihalt volt, így gyorsan az út szélén álló kukához siettem és beledobtam a szemetet. Mikor éppen azt hittem, hogy megúsztam, senki nem látott meg és a kaput nyitottam volna, észrevettem, hogy figyelnek.

Körülnéztem, és a szomszéd ház kapujának támaszkodva egy magas, helyes sötétbarna hajú srác állt.

Azt hiszem elfelejtettem levegőt is venni, de ez az állítás nem állja meg a helyét, ugyanis még utána is éltem. Viszont tudtam, hogy ennél hülyébben már nem is nézhetnék ki. Sosem pirultam, semmi, de most éreztem, ahogy vörösödik a fejem. Azt hiszem a srác is legalább olyan döbbenten nézett rám, mint én rá. 

- Ne kímélj - motyogtam, legyintve.

Végül szélesen elmosolyodott.

- Klassz mamusz - mondta, és beszéd közben lehellete fehér füstként szállt el. 

- Ugye? - kérdeztem vissza, és felemeltem a lábam, hogy megnézzem. Na, nem mintha már nem láttam volna elégszer. Ekkor a fiú azonban tényleg elröhögte magát, én meg gyorsan besliccoltam a kapun. Úúú. Ennyire még nem égtem sose.

Szaffi vidáman csóválva követett a házba én meg beléptem a konyhába.

- Na, elvitték a szemetet? - kérdezte nagyi.

- Nem...m.ég... nem - mondtam, de azt hiszem nem is figyeltem arra, amit mondtam.

- Szaffi vagy ki megy, vagy be a szobába, nem marad addig amíg főzök - mondta azonnal nagyi.

- Persze - betettem a helyére a szemetes vödröt, majd felkaptam az asztalról  a bögrémet amiben kakaó volt. Mégis odavarázsolódott. 

A nappaliba vezető ajtóból azonban még visszanéztem. 

- Nagyi - kezdtem.

- Igen csillagom? 

- A szomszédék... öhm. Újak? - nyögtem ki végül a hajamat birizgálva, mire nagyi felnézett a gáztűzhelyről és sokat sejtetőn elmosolyodott.

- Az ősszel költöztek ide. Anya, apa és két fiuk van. Az egyikőjük elment egyetemre még ebben az évben, így ő már nem is költözött velük ide, hanem egy lakást bérelt valahol Budapesten. Egyébként nagyon rendes fiatalúr a fiuk - fejezte be. És azzal a tipikus "többet tudok, mint te" mosollyal nézett rám. Igen, rájött, hogy helyesnek találtam a srácot, és igen rájött, hogy mamuszostúl kellett vele először találkoznom.

Viszont egy valamiért hagytam, hogy mosolyogjon. Mert ő nem tudott Gergőről. 

- Gyere Szaffi - hívtam a labradort, aki már kíváncsian lesett a pult felé. Ezzel vidáman odaugrott hozzám, én meg úgy döntöttem, hogy adok magamnak tíz percet a kakaóval és Szaffival, hogy "kiheverjem" a találkozást.

*

Ebéd után felöltözve (rendesen) kivittem Szaffit sétálni. Nagyiék nagyon szeretik, de egyikőjüknek sincs már a kert körüli munka után ereje, hogy még egy labradort is jól kifuttassanak az utcán, ezért Szaffi nagyon szereti amikor én ott vagyok. Mert én viszem sétálni. Fél éves kora körül kezdtem ez pórázhoz szoktatni, először csak az udvarban, majd papával sétálni mentünk a környékre Szaffival, és valahányszor mentem, mindig megismételtük. És körülbelül két éve, amikor az egész nyarat nagyiékkal töltöttem, akkor megtanítottam Szaffinak a póráz nélkül sétálást. És nagyon élvezi.

És én is. Persze, mikor először megyünk ki így, amikor rég láttam viszem magammal a pórázt, hogy nehogy elveszítse az eszét, de eddig erre nem volt példa. Általában egy órákat szoktunk sétálni, viszont visszafele összetalálkoztunk egy másik kutyással.

Szaffi vidáman előrerohant, mire én belehúztam, hogy nehogy ellenséges kutya legyen és annyira Szaffira figyeltem, hogy nem is néztem a  másik kutyus gazdáját. Pedig kellett volna. Szaffi vidáman el kezdte körbeszaglászni a másik kutyát, ami alig lehetett egy éves, így eléggé meglepődött Szaffi barátságosságán én meg gyorsan ráraktam a labradorra a pórázt.

- Ú, bocsi, nem akartam. Nem szokott ilyet csinálni - magyaráztam, majd felnéztem a gazdára. Döbbenten néztem rá, és éreztem, ahogy elpirultam.

Elmosolyodott és ennyit kérdezett:

- Hol maradt a mamusz? 

Én csak elvigyorodtam, persze azonnal felsimertem a szomszéd srácot és ennyit mondtam:

- Otthon maradt. 

>>>>>>> 16.- Kutyasétáltatás