11. - Uncsitesók

Miután rájöttem, hogy már majdnem fél perce ülök szinte lefagyva, gondoltam, hogy valamit reagálni is kéne. 

- Jó, de hogy? - kérdeztem a fejem kapkodva köztük.

- Most felvilágosító órát akarsz? - röhögte el magát Gergő.

- Mert tudod az úgy van, ha egy néni meg egy bácsi nagyon szeretik egymást, akkor lehet, hogy lesz gyerek. És ha az egyik... - kezdte volna "dedósra véve a figurát" Eszter, de a nővér félbeszakította. 

- Na, ha a kisasszony ennyit tud a dologról, talán folytathatná a tanteremben - mosolygott. - Nyomás órára!

- Óóó, de rosszul vagyok! Nagyon-nagyon - dőlt hátra az ágyon Eszter, a fejét fogva, hogy még maradjon kicsit.

- Nem-nem! Indulás - állt fel a nővér és kiküldött minket. Persze az ajtóból még szólt Eszternek, hogyha rosszul érzi magát akkor jöjjön gyorsan.

- Oké, rendben unokatesók vagytok. De hogyhogy eddig nem mondtátok? És amúgyis - néztem Eszterre; - te még szidtad is Gergőt! És amúgyis! Már értem, hogy tudtál letusolni csak úgy a házukba!

Mindezt hevesen gesztikulálva adtam elő, már azt hittem a hadonászástól lezúgok a lépcsőn. Eszter vigyorogva figyelte ahogyan kérdezgetek, és tiszta lázba égek, Gergőt meg amúgy is szórakoztatta volna. 

- Figyi, nyilvánosan, okkal szidhattam és piszkálhattam őt - mutatott a hüvelykujjával Gergőre Eszter. - Kell ennél több? És minek mondtuk volna el. Még mi se tudtuk sokáig. 

Na, ekkor megálltam az utolsó lépcsőfokon és igyekeztem minél döbbentebb fejet vágni, amivel azt sugallom, hogy "Mi a franc??! Mondjátok már el!". Azt hiszem sikerült, mert Eszter ahelyett, hogy folytatta volna a másik lépcsőn a lépcsőzést, leült a folyosókon lévő padra.

Gergő nekitámaszkodott a falnak, én meg úgy döntöttem nem ülök le. Túl ideges voltam hozzá.

- Na, az úgy volt, hogy tulajdonképpen egy suliba jártunk, ugye nyolc éves korunktól - kezdett bele Eszter. - Én kerültem a másik suliba, nem ő. Mikor megtudták a szüleink, hogy ugyanott vagyunk bepánikoltak, de nem mondták el. És csak azért tudták meg másodikos korunkban, mert előtte volt valami durva családi vita, ami miatt évekig nem beszéltek, nem tudták, hogy ugyanabba a suliba kerülök. Így mi valamikor két éves korunk táján találkoztunk utoljára, abból meg nem emlékeztünk semmire. Így összekerültünk másodikban és negyedik év végén el is mondták a drága szüleink a szitut. 

Döbbenten néztem felváltva rájuk, és próbáltam feldolgozni. Ezúttal Gergő folytatta.

- Aztán úgy tünt kibékülnek az ősök, de Eszter szülei hetedikben elváltak, amit az enyémek elítéltek és sulin kívül már nem is beszéltünk többet - fejezte be a mesét. Most már  úgy éreztem, hogy le kell ülnöm és lehuppantam Eszter mellé a padra.

- Mennyi idő kell, hogy feldolgozd? - kérdezte kaján mosollyal Gergő. Egyébként ettől a mosolytól menten elájultam volna, ha éppen nem kapok sokkot előtte.  

- Hát... sok - ismertem be, mire Eszter elröhögte magát. - És a többiekne mikor mondjátok el? 

- Majd ahogy jön - vonta meg a vállát Gergő.

- Ahha - bólintottam félszegen. Némán mentünk fel a lépcsőn, mind a gondolatainkba voltunk merülve, és mint kiderült teljesen máson járt az eszünk.

A kémialabor ajtaja előtt Eszter felénk fordult.

- Most akkor hanyast kapok? - kérdezte. 

- Fogalmam sincs - ráztam meg a fejem. - Most akkor nem szívattok? - néztem rájuk kétségbeesetten.

- Nem - rázta meg a fejét Eszter. A kezát rátette a kilincsre, viszont még nem nyitotta ki az ajtót, mert Gergő halkan ennyit kérdezett tőlem:

- Féltékeny voltál? - belenéztem a szinte fekete színű szemébe és a gyomromat iszonyú kicsinek éreztem. Már válaszolni akartam mikor Eszter nagy vidáman közbeszólt:

- Persze, hogy az volt! - lenyomta a kilincset és lendületesen kinyitotta az ajtót. Beugrált az ajtón, amit persze Leonóra nem hagyott szó nélkül. Nem értettem pontosan mit mondott, mert valami más kötötte le a figyelmem.

- Féltékeny voltált? - ismételte meg az ominózus kérdést Gergő én lesütöttem a szemem.

- Hát... lehet - mondtam és már meg is fordultam és beviharoztam a terembe. Gergő nyugodtan jött utánam. Leonóra a helyemre parancsolt és leültem Anna mellé. A füst bűze még mindig a terembe volt, de nem éreztem. Nem voltam ott egészen. Felkönyököltem az asztalra, majd mikor a légzésem kicsit egyenletesebb lett figyelmen kívül hagyva Anna kérdéseit átnéztem a túlsó padsorba. Gergőre. Ő is engem nézett, majd mikor találkozott a tekintetünk halványan elmosolyodott...

>>>>>>>>12. - Színház